HTML

Az élet értelme.

Egy kis elmélkedés az életemről.

Friss topikok

Címkék

Archívum

Jóságos.

2011.11.26. 11:24 Zolee66

 Néhány nap múlva munkába menet, néhány méterrel előttem egy szembejövő idősebb hölgy elesett a járda egyenetlenségében. Siettem oda, hogy segítsek felállni, de mivel hogy az én lábam is fáj, ez nem ment gyorsan. Mire odaértem, már egy gyerekkocsit toló anyuka megpróbált segíteni. Ketten már könnyen talpra állítottuk a hölgyet, aki egy kis térd ellenőrzés után már egyedül is megállt a lábán. Szerencsére nem történt semmi komoly baj. Megköszönte nekünk a "Jóságunkat" Hát már itt tartunk! Az, hogy segítünk másokon, az már egy különleges jótett? Itt élünk egymás mellett, de teljesen idegenek vagyunk egymásnak! És most nem a személyes ismeretségre gondolok, hanem arra, hogy már nem tekintjük embernek a mellettünk elhaladókat! A legnagyobb nyugalommal elhaladunk egy kéregető hajléktalan mellett. Bár az is igaz, hogy nagyon sokan visszaélnek az emberbaráti segítséggel. Az igazat megvallva, én sem szoktam pénzt adni a kéregetőknek. Néhány éve a fiam vett egy kis élelmet egy koldusnak, de az teljesen felháborodott, mert neki pénz kell! Hát ezért van, hogy sokan inkább az állatokat segítik, mert azok sokkal hálásabbak.

Felszállok a buszra, és nézem az utazókat. Én általában szoktam köszönni a sofőrnek, mert az igaz, hogy ez a dolga, de mégiscsak az ő kezében van az utasok élete. Lehet, hogy ezt egy kicsit túlzásnak tartják, de a buszok műszaki állapota miatt nehezebb a dolguk nekik is. Az ellenkező-nemű utasok úgy viselkednek, mint az azonos pólusú mágnesek: erősen taszítják egymást! A lehető legtávolabbra ülnek egymástól. Ez akkor figyelhető meg a legjobban, ha egy fiatal, csinos lány érkezik. Szinte zavarja az, ha megnézik! De hát nem pont azért öltözködik így, hogy tessen másoknak? Mindig azt mondják, hogy nem! Pedig ez nem igaz, társas lények vagyunk, az egymással való kapcsolat határoz meg mindent az életünkben. Csak hát válogatunk! De miben is válogatunk? Mindenki azt gondolja, hogy saját maga irányítja az életét. De mi csak a lehetőségek közül próbáljuk kiválasztani a nekünk tetszőt. Néhány helyzetet teljesen kizárunk az általunk használhatónak vélt lehetőségből. Az egyik ilyen a napi tömegközlekedés. Általában nem foglalkozunk azokkal, akikkel együtt utazunk, kivéve, ha valamilyen különleges esemény nem történik. De nézzünk meg egy turistabuszos utazást, ott már kötetlenebb a hangulat. Persze mert az egy hosszabb út, gyakran baráti társaságok utaznak együtt. Igen, de az az ember akivel mindennap találkozunk, az is megérdemelne legalább egy halk köszönést.

Azt mondják az okosok, hogy egy ember körülbelül 150 másik emberrel tud tartós kapcsolatban lenni. Ezt bizonyítja a társadalom-történelem is. De miért kell ennek a százötven embernek csak a noteszunkban, e-mail listánkban létezni? Miért nem lehetnek a személyes barátaink? Sajnos ez a technológia-mániás társadalmunk azt sulykolta belénk, hogy kiterjedt a világ számunkra, a Föld egy nagy falu lett! De azt nem vesszük észre, hogy azt az embert aki mellettünk ül a buszon, azt nem ismerjük, és nem is akarjuk megismerni!

Szólj hozzá!

Hazafelé.

2011.11.26. 01:14 Zolee66

   Végre este tíz óra. mehetünk haza. Véget ért a délutános műszak. Az öltözőből szinte egyszerre jöttünk ki, de a kapunál már többfelé fordultunk. Én a metróval megyek tovább. Várok. Most már kevesen várakoznak, néhány hazafelé tartó ember, gyári-munkások, a közeli bevásárlóközpont dolgozói. Álmosak, fáradtak. A belvárosban szálltam ki, felmegyek a buszmegállóba. A buszra is várni kell! Telik az idő, közeledik az éjfél. Nyáron kellemesen telik az a néhány perc, amit várakozással töltök itt. Nézem a fiatalokat, amint Üdén, frissen várják a buszt. Vagy jönnek a buliból, vagy mennek a következőbe. De most mindenki komoran fázósan álldogál. Késő ősz van, lengedezik a hűvös szellő, még nem túl hideg, de már épp elég kellemetlen ahhoz, hogy beszélgessenek.

  Megjött a busz, néhányan felszállunk, az ajtók záródnak, és ezzel egy új világba cseppenünk. Néhányan beszélgetnek, van aki kifelé bámul az éjszakába, egy-két ember telefonál, de szinte mindenki önmagába fordulva inkább befelé figyel. Nem néznek egymásra. Pedig egy meleg pillantás, egy mosoly teljesen más véget adna a napnak. Egymásután hagyjuk el a megállókat, szép lassan mindenki hazaér. Én a végállomáson szállok le, és ekkor veszem eszre, hogy már egyedül vagyok. Ballagok hazafelé, enyhén lejt az út. A lakótelep közepén lévő sétálóúton csak néhány perc amíg hazaérek. Egyedül ballagok, a pislákoló utcai lámpák alatt. A hideg már kezdi csípni az arcomat. Ekkor a felhők mögül előbújik a hold. Hú! Ez vagy egy horror film kezdete, vagy egy romantikus film vége! Még pár lépés és beléptem a lépcsőházba. itt van a legjobb idő! Télen meleg, nyáron hűvös. De a lift, az mindig egyformán személytelen, a fehér-fényű világítás nem melegít fel. Belépek a lakásajtón, felkapcsolom a lámpát, itt már sokkal barátságosabb minden, hát persze, hiszen ez az én otthonom, úgy alakítom, hogy megadja nekem azt a kényelmet, amire vágyom. De nem mindent sikerül megoldani. A távfűtést most korszerűsítették. Minden mérhető. szabályozható, kontrollálható! De mégsem érzem melegnek, mégsem érzem azt a meleget, amit úgy hívnak, hogy az otthon melege.

Egy gyors vacsora után bekapcsolom a számítógépet, megnézem a leveleimet. A szívem és az agyam már nem itt jár. A pillanat tört része alatt már Dél.kelet Ázsiában vagyok, és újból átélem az elmúlt időket, amikor felettébb kellemes hónapokat töltöttem el ott. Érzem a tengeri szellő meleg simogatását, a tenger vizének sós ízét, a langyos esték békéjét.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása